Az égiek kegyeltje

Első rész:

Ez a nap sem különbözött a többitől, miért is különbözött volna. Mióta megszabadították a világot a Toguro jelentette fenyegetéstől az élet visszatért a normális kerékvágásba. Már ami normálisnak nevezhető ebben az esetben, mert ez a kis társaság egyáltalán nem nevezhető átlagosnak.

„Amíg az emberek nyugodt, megszokott és poros életüket élik, gondolataik csak saját jólétük körül forog. Nem törődnek a külvilággal, teljesen belefásulnak a monoton mindennapokba. Talán a kor hibája ez vagy talán már nincs szükségünk törődésre és szeretetre? Erre a kérdésre talán soha nem találjuk és nem is akarjuk megtalálni a választ.

Rábízni magunkat az emberek jóindulatára már nem lehet olyan szabadon, mint ahogy azt tették és tehették az idősebb generációk.

Most már csak rohanunk és anélkül éljük le életünk, hogy feltennénk azt a kérdést önmagunknak, hogy tényleg éltünk-e? És ha éltünk mindent a lehető legjobban tettünk-e? Vajon vigyázhat-e valaki ránk odafentről, megóv-e minket a szenvedéstől és önzetlenül szeret?”

• Kurama! Kapcsold ki a TV-t! Ez a sok badarság egyszer még az agyadra fog menni.

• Hiei hagyd már abba, inkább takaríts ki, tudtommal ma te vagy a soros…- Pirított barátjára Kurama, aki még testén viselte a döntőn szerzett sérüléseket. Ebből a kedélyes szóváltásból kiderült, hogy jobban van, mint ahogy kinéz. Mellkasát még vastag kötés borította, ami mély és életveszélyes sebesülést takarhatott, de elevenebb volt, mint valaha.

• Egy kis karcolás nem jogosít fel arra, hogy bejárónőnek nézd a barátaidat. Amúgy is a te hibád, kellett neked méregetni az ellenfelet. – Hiei neheztelt rá, amiért mindennap el kellet jönni hozzá, és kiszolgálni őt, mint valami cseléd. Leguggolt a fiúhoz, hogy megnézze gyógyul-e. Egyik kezét a seb fele irányította másikban egy tégelyt tartott, amiben a gyógyfüvekből kevert nyúlós massza pihent, amit még Kurama kevert vész esetére.

• Hagyd! Már nincs szükségem rá és nyugodtan el is mehetsz. Vagyok olyan jól, hogy ellássam magam. – makacsolta meg magát az ápolandó fél és zokszó nélkül pattant fel fekhelyéről, legalább is pattant volna, de sérülése megbosszulta a fürgeségét és hegyes tőrként hatolt mellébe a fájdalom. Tudta, ha arca egyetlen szeglete is elárulja, mennyire szenved, Hieit nem tudja elküldeni, azt pedig nem akarta, hogy maradjon. Terhes volt már számára barátja örökös szemrehányása. Így nem maradt más, mint a színészkedés. – Látod már nem fáj semmim, most már mehetsz. – gyorsan meg akart szabadulni Hieitől, mert már nem sokáig bírt magán uralkodni. Arca eltorzult a erőlködéstől, de nem árulhatta el gazdáját. Nyugalmat erőltetett magára, minden porcikája megremegett, de tovább folytatta.

- Ha nem hiszel nekem, akkor maradj. Úgy is még ott van egy adag mosatlan edény és egy lábmasszázs is jól esne.

Szeme sarkából Hieire sandított. Látni akarta barátja arcán az undort, aki köztudottan viszolygott mindenféle házimunkától. És most sem kellett csalódnia.

• Akkor, szia! Majd még később benézek. – azzal amilyen gyorsan csak tudott, kimenekült a házból még mielőtt Kurama megmásíthatta volna döntését.

És akkor Kurama fellélegezhetett. Halk üvöltés csúszott ki a torkán. A fájdalom szinte megbénította és eszméletlenül dűlt vissza ágyába.

Második rész:

Eközben valahol a szellemvilágban Koenma és Botan tárgyal a következő küldetés részleteiről:

• És tényleg csak egy egyszerű ember? Nahát Koenma ezt nem gondoltam volna. Ekkora szerepe egy halandónak nem lehet. – Botan hangjából és kérdéseiből leplezetlenül kicsengett a kétség.

• De bizony Botan, ez így van. Ő maga a tisztaság és a legtökéletesebb lény, akit a Nagyfőnök valaha is teremtett. – Koenma a messze távolba mélyesztette aggodalmas tekintetét, és úgy folytatta. – És Ő az egyetlen, aki segíthet megállítani ezt a borzalmat. Ha elbukik, mind meghalunk.

Utolsó mondatát mély nyugalom pólyálta be, de önkéntelenül is néma sikoly tört fel Botanból.

• Az nem lehet, hogy csak rajta múljon és tud egyáltalán róla, hogy ki is ő? És a családját akkor sem fogja elhagyni… - Habogott a lány és közben értetlen szemmel koslatott végig Koenmán.

• Neki nincs családja. Őt az égiek teremtették így közvetlen kapcsolata van velük. Csak ő tudja mikor és hol fog bekövetkezni a VÉG. Ezek az információk nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy Yusukeék diadalmaskodjanak a közelgő gonosz felett.

• Ha nincs családja hol fog megszállni? – Botan megadó hangon tette fel utolsó kérdését, de nem várt választ kapott rá.

• Majd Kuramánál. Úgy is kell neki egy lakótárs.

Botan erre nem számított és értetlen szemekkel nézett a főnökére.

• De miért pont Kuramához költözik? Nem félsz, hogy egymásba szeretnek?

• Még hogy szerelem?! Soha senki nem tudta meglágyítani az Ő szívét. Én mondom, ez a lány valósággal jégből van.

• Akkor?

• Fogadtam is apámmal egyheti édességben, hogy Kuramának sikerül meghódítania a jégcsaplányt. És minden esélyt meg kell neki adni… - húzta huncut vigyorra száját és mohón dörzsölgetni kezdte markát.

• De Koenma?! Csak nem képzeled?! – háborgott a lány de még mielőtt neki kezdhetett volna a Hegyi beszédnek Koenma útjára engedte és a Szellemvilág küldötte már úton is volt a kis csapat felé.

• Ja, Botan a lányt el ne felejtsd már vár rád a kapuban. És a fogadásról senkinek egy szót sem. – dörrent a lány után Koenma és tekintetével a Horizontig kísérte őt.

Harmadik rész:

Órákat aludhatott az elgyötört Kurama. Édes álmát csak barátai űzték el szeméről, akik mint az őrült rontottak be hozzá.

• Mégis mit képzelsz magadról Hiei! Most rajtad volt a sor. Miért hagytad magára? Meg is halhatna álmában… - hangzott a neheztelés minden irányból.

• Jól van na! Ő akarta, hogy elmenjek. – A bűnös keresztbe tett karokkal dőlt a falhoz, szinte meg sem próbálta védeni magát.

• Ha kérhetem egy kicsit halkabban. – nyöszörgött a beteg, aki csak most tért magához. És lassan elkezdett feltápászkodni. – Amúgy meg igaza van. Én akartam, hogy elmenjen, ne veszekedjetek vele.

• Te tényleg ennyire felelőtlen vagy, vagy csak szimplán hülye. - rivalltak rá egyszerre az öntudatlan Kuramára. – és mi lett volna ha,…

• Nem lett semmi bajom – zárta le az értelmetlen vitát. – és most pihenni szeretnék.

Pusztán éles tekintetével vetette barátai szemére a kellemetlen ébresztést és elkezdte kiterelni a népes sereget a házból, de mielőtt rájuk zárhatta volna az ajtót megjelent Botan egy idegennel.

• ÁÁÁ! Jó, hogy itt vagytok mind. – és a szeleburdi lány utat tört magának egészen a nappaliig – meghoztam a következő küldetéseteket.

• Csak nem azt akarod mondani, hogy felcsapunk pesztonkának? – értetlenkedett Hiei, aki még mindig dacosan állta a megvető tekinteteket.

• Pesztonkának? Á dehogy is. Meg kell akadályoznotok a világvégét és a teljes pusztulást és sötétséget, ehhez lesz ő a segítségetekre. – Olyan higgadtan mondta ezt, mintha a mindennapos bevásárló listát olvasta volna fel. Bejelentését néma csönd és hitetlen tekintetek fogadták, de ő mit sem törődve végigsiklott felettük. – Jaj, de udvariatlan is vagyok ő itt Shizu.

De a többiek nem is foglalkoztak a lánnyal, aki az ajtóban állva nézte a sokadalmat. Olykor-olykor jót derült a reakciókon, de némaságba burkolózó alakja egy hangot sem hallatott.

• M-mi van??? Ugye most csak viccelsz?

• Tudjátok, hogy nekem nincs humor érzékem. – legyintett egyet de vonásai fokozatosan gondterheltté és aggodalmassá kezdtek változni – Itt a vég és káosz fogja átvenni az uralmat minden felett.

• Az már sejtem, hogy ránk vár a megtisztelő feladat hogy megakadályozzuk, de hogy kerül ő a képbe? – Yusuke elméjében kezdett körvonalazódni milyen teher nehezedik majd rá és barátaira. Még fel sem fogta milyen, felelősség nyugszik vállain.

• Ő kapcsolatban áll az Égiekkel, kik az egészről mindent számon tartanak. Így Shizu fog majd kiteket támpontokkal ellátni.

• És azok az okos-tojás Fejesek arra nem gondoltak, hogy közvetlenül velünk osszák meg az infókat?

• Kuwabara! Ne legyél már ennyire szemtelen… - förmedt az okoskodó kölyökre Botan. – Illetéktelenek nem közvetíthetnek csak egy olyan tökéletes lény, mint Shizu.

És akkor szempárok sokasága szegeződött az addig csendes személyre. Csak most tűnt fel nekik, hogy milyen csodálatos alak is áll az ajtófélfának támaszkodva. Gyönyörű termete és teste tényleg tökéletes volt. Különbözött minden embertől, de mégis azonos volt velük.

• Shizu, ők itt a világ megmentői. - Viccelődött Botan és kezdte volna bemutatni őket név szerint is. De akkor közbevágott az újonc.

• Hagyd! Kitalálom. – tekintetét körbe futatta a társaságon és nagy levegőt véve, elkezdte sorolni a neveket a sosem látott arcokhoz párosítva. – Yukina, Kuwabara, Keiko, Yusuke, Hiei, Kurama és te Botan. Örülök, hogy megismerhetlek titeket, bár ne ilyen helyzetben kellett volna találkoznunk.

Egy szuszra hadarta végig a sok idegen nevet egy hibát sem ejtve és meleg pillantásokat vetett a nevek tulajdonosaira. Mire a végére ért hatalmas sóhaj hagyta el ajkait.

• Na szóval a lényeg, hogy hamarosan itt a világvége és neked kell segítened a fiúkat. Addig pedig ez a ház lesz az otthonod.

Ha még nem érte volna elég megrázkódtatás a csapatot, akkor ez a mondat biztos, hogy kellő döbbenetet keltett.

• Hogy itt? És engem mikor akartál megkérdezni? – hőbörgött Kurama, aki sebesülésével mit sem törődve ugrott elő.

• Nyugodj le. Tudtommal elfér a segítőkéz, és azt mégsem várhatod el a fiúktól, hogy ők felügyeljenek mindennap rád. – Utolsó mondatát már csak félvállról vetette oda a ház gazdájának. – Ja, és Shizu a második szoba a tiéd. Csak nyugodtan pakolj ki, majd holnap benézünk a lányokkal.

Kurama üres tekintettel meredt maga elé és fogadta barátai együtt érző vállba veregetését.

• Hogy miért nem hozzám költözik… - álmodozott hangosan Kuwabara – Aztán nehogy azt halljam, hogy rátörted az ajtót fürdés közben… - Kajla mosoly kísérte megjegyzését, de éppen hogy csak kiejtette száján, rosszalló tekintetek kereszttüzébe került. – Csak vicceltem, nehogy komolyan vegyétek…

  • Akkor holnap. – ismételték el aztán mintha mi sem történt volna, hagyták magukra az újdonsült lakótársakat.

  A nyugalom csak látszólagos volt köztük. Mindenkit mélyen érintett Botan mondandója. Megpróbáltak úgy tenni mintha csak egy átlagos nap lenne, de lelkükbe éles szálkaként mélyedt a tudat, hogy könnyen lehet ez az utolsó küldetésük.

  
  

  Negyedik rész:

  Eközben Shizu nyugodtan pakolt. Teljesen elmerült gondolataiba. Tudta sok múlik rajta, és ha egy apró hiba is csúszik számításaiba már nem lesz menekvés.

  A bemutatkozás óta nem tette ki a lábát friss szobájából. Nyomasztotta ez az új helyzet és az a reménytelen küzdelem, ami előttük áll. Kezei meg-megpihentek a levegőben és szeme elveszett a ruhák tömkelegében aztán megrázta fejét, mintha csak egy rossz gondolatot akarna kikergetni fejéből és karjai újra munkába lendültek.

  Észre sem vette, hogy vége a napnak. Nehéz órák vannak a háta mögött és teste már kimondhatatlanul elnehezült. Magatehetetlenül zuhant az ágyba. Hirtelen új illat rohanta meg őt. Itt fekszik egy ismeretlen helyen, egy ismeretlen emberrel a szomszéd szobában és ismeretlen érzések árasztották el érzékszerveit. Nem is vacsorázott, ruhástól terült el az ágyon, ami még soha nem érintette a testét. Majd mély álomba ringatta magát.

  Gyötrelmes alvás volt. Forgolódott és jobbra-ballra vetette magát tudattalan teste. Aztán hirtelen riadt fel a szörnyű lázálomból. Szíve hevesen vert, szaporán vette a levegőt, csapzott haja izzadt arcába hullott. Hirtelen fel sem fogta hol is van. Hosszú percekbe telt mire enyhülni kezdett teste forró lüktetése és kezdett lenyugodni elméje. De az a szúró fájdalom csak nem múlt nyakában. Újra elterült az ágyon remélve ez csak segít valamelyest szüntetni a kínt.

  Tekintetét az üres semmibe süllyesztette és elméjében újra és újra lepergette álma szörnyű képeit.

  „Jegelni kéne” – futott át rajta a kósza gondolat, lekapta kezét tarkójáról és azon nyomban fel is kelt. Levetette verejték áztatta pólóját és egy száll atlétában vágott neki az ismeretlen lakásnak. Tudta, hogy Kurama súlyos sérüléseket szenvedett nem sokkal ezelőtt és nem akarta megzavarni illetéktelen motoszkálásával.

  Lassan szelte át a sötétséget. Fogalma sem volt, hogy merre kell keresnie a konyhát. Néha megtorpant vagy megbotlott egy-két bútordarabban. Halkan fel is szisszent, de tovább ment.

  Mire megtalálta a konyhát testét kék és zöld foltok terítették be, de ez őt egyáltalán nem érdekelte.

  Gyorsan kitépte a hűtő ajtaját és egyik kezével mohón kutatta az enyhülést jelentő jeget másik kezét a tarkójához szorosan nyomva tartotta.

  • Hol van? Nem lehet igaz. Gyerünk már. – suttogta magának és ekkor akadt kezébe a jég.

  Mindenről elfeledkezve vetette magát a falnak. Nyugalma immár teljes lehetett. Kinyújtotta fáradt tagjait és teljes egészében átadta magát a jóleső hidegnek. Az egyetlen fényforrásként szolgáló hűtőszekrény lágyan világította be a helyiséget és csak most nézett igazán szét.

  „Egész rendes kis otthon, ahhoz képest, hogy férfi lakja.” Lassan már el is feledkezett magáról csak hagyta, hogy a jégszekrényből kiáramló hűs levegő végigjárja testét és felfrissítse az elgyötört arcát. Nem is vette észre, hogy Kurama szemléli őt már hosszú percek óta. „Tényleg tökéletes” mormogta magában, és szemei végig vizslatták a megfáradt női alakot és vontatott lépésekkel kibontakozott a félhomályból.

  • Talán nem kényelmes a fekhely?

  A lány egyáltalán nem számított társaságra, és ijedten tapadt a falra. A hirtelen mozdulattól haja az arcába zuhant és meglepett tekintettel kezdte keresni a hang forrását. Pupillái nehezen szoktak hozzá a sötétben való kutatáshoz, de pillanatok alatt ráakadt Kuramára.

  • Elnézést nem akartalak megijeszteni.