• Semmi baj csak nem vártam senkit. És az ággyal sincs semmi bajom. – próbálta lerázni a hirtelen jött társaságot.

• Akkor miért nem alszol?

• Mert rémálmom volt és nem tudok visszaaludni.

• És mire kell a jég? – Kurama csak nem hagyta magát ilyen könnyen lerázni.

• Semmire. – elhalkult a hangja és lesütötte a szemét. Nem akarta bevallani még magának sem, hogy ez az álom több volt a szimpla képzeletnél.

• Akkor legalább azt mond meg, hogy mi zaklatott fel. Egy rémálom nem szokta ennyire letaglózni az embert.

• Miért érdekel az téged? Törődj inkább magaddal. Nem értem, hogy miért kell beleártanod magad. – fakadt ki a lány. Kedves természete fakulni látszott, de Kurama ezt az álom hatásának tudta be.

• Csak segíteni akartam. Ha kibeszélnéd magadból, akkor biztos megnyugodnál annyira, hogy visszafekhess.

Shizu csak most vette észre, hogy a fiú már jó ideje nyugtatta kezét a sérülésen és gyorsan elszégyelte magát, amiért más otthonában ilyen fölényesen beszélt és engesztelni próbálta Kuramát.

• Még mindig fáj? – hangtalanul felállt a földről és anélkül, hogy megvárta volna a választ felemelte azt a tégelyt, ami a gyógyírt tartalmazta. – Mutasd! Ti fiúk mindig azt hiszitek, hogy a komoly sérülések percek alatt begyógyulnak.

Kurama bizalmatlanul nézett a lányra, de nem hadakozott. Sérülése újra felhasadt, amikor heves mozdulatokkal bizonygatta egészségét. Egész mellkasa izzott, szinte parázslott és bénító zsibbadtság kúszott végig tagjain. Shizu lassan közelítette felé krémes kezét. Megpróbálta minél finomabban érinteni a sajgó törzset. Nem akart fájdalmat okozni, hiszen a lényében volt a jóság. Puha mozdulatokkal vitte fel a véres felületre a szert, de érintéseit - akár mennyire is finomak voltak - Kurama halk szisszenései követték. A kenegetés folyamatának végéhez közeledve Shizu fojtott hangon szól a fiúhoz.

• Ez nem puszta álom volt. Az égiek küldtek üzenetet. – hangja ekkor még zaklatottabbá vált - Közeledik, és nem tudjuk megállítani. A föld mélyéből bukkan fel és csak napok kérdése az egész.

Kurama némán hallgatta végig a megrázó mondatokat. Minden egyes szó közelebb hozta elméjéhez a tényt: „Itt van a világvége.” Nem is tűnt fel neki, hogy a gondos ápolás abbamaradt és csak egy tompa ajtócsapódás jelezte Shizu távozását. Kurama még sokáig ült egymagában. A hűtőből kiáramló hideg fuvallat lassan megnyaldosta a lábát, amire ő összerezzent. Mintha csak a halál jeges lehelete csapódott volta a végtaghoz. Ekkor hirtelen felállt és teljes erejéből bevágta a hűtő ajtaját. Tehetetlenség és fájdalom ötvöződött ebben a mozdulatban. „Közeledik, és nem tehetünk ellene semmit. És ha tehetnénk is én nem lehetek a segítségükre. Legalábbis ezzel a sérüléssel nem.” Bosszúsan fonta karját maga elé és lassú léptekkel elindult szobája felé.

Ez az éjszaka a ház mindkét lakóját megviselte. Egyikőjük sem tudta újra nyugovóra hajtani fejét. Gondolatok ezrei zsongtak a kábult agyakban. Keresték a megoldást és a kiutat ebből a lehetetlen helyzetből. Így telt el ez az iszonyatos, kétségekkel teli éjszaka.

Ötödik rész:

Másnap Shizu részletesen beszámolt azokról az érzésekről, amik előző este kerítették őt hatalmukba. E közben sürgött-forgott és friss kávéval lepte meg népes barátitábort. Keze meg-megremegett miközben elméjében kutatta a megfelelő szót arra a borzalmas érzésre, ami tegnap lett úrrá rajta.

• Nincs az a szó, ami leírná… Félelmet éreztem és ez a félelem egyre inkább elhatalmasodott rajtam egy vérző seb volt a lelkemen.

• Ha már a sebesüléseknél tartunk: hol van Kurama? – kérdezte nyílt kíváncsisággal Koenma. Remélte, hogy már meg is nyerte a fogadást apja ellenében és már a szájában érezte a fogadás tárgyát képző édességek halmát.

• Felszakadt a sebe és még valószínűleg alszik. – a nem várt válaszra nem is tudott mit mondani, lebiggyesztette ajkait és szomorúan vette tudomásul, hogy ennek a játszmának még közel sincs vége.

• Nini! Az emlegetett szamár! – kiáltott fel ormótlan hangon Kuwabara – Már azt hittem belefulladtál a párnákba.

De a fiú mit sem törődött az élcelődéssel haladt el az okoska mellett és egy kézmozdulattal szabadította meg magát az ingjétől. A lányok mind pironkodva fordultak el más irányba de eszük nem engedett és önkéntelenül is a fiú izmos mellére szegült tekintetük.

• Ez nem lehet. Eltűnt a sérülés. Mi a fene történt itt az este? – bukott ki a tátott szájú Yusukeből a kérdés. De választ nem várva fordult minden egyes szempár Shizura.

• Mit bámultok? AZ Ő KRÉME VOLT.

A nap hátralévő része nyugodt mederben folyt tovább. A kis barátitársaság minden követ megmozgatva elemezte a lehetséges ellenfeleket. Érvekkel és ellen érvekkel támasztották vagy döntötték meg egymás elméleteit. Számba vettek minden lehetséges verziót.

A kimerítő munka úgy tűnt soha nem ér véget.

• Na jó. Ennyi volt. Ha még egy könyvre ránézek biztos, hogy kifolyik az agyam. – szakadt el a cérna Kuwabaránál.

• Te meg miről beszélsz? Ez a veszély téged egyáltalán nem fenyeget. – gúnyolta ki a fáradt fiút Hiei.

• Mit mondtál te kis zsebpiszok?

• Zsebpiszok?

• Most már elég legyen. Az agyatokra ment a világvége, vagy mi? – állt a két kakas közé Yusuke – Mi is kimerültünk. Jobb lesz, ha most itt abba hagyjuk, és majd holnap folytatjuk.

És a kis csapat fáradtságtól meggyötörve fejezte be a munkát, magukra hagyva Kuramát és Shizut.

• Már most elegem van az egészből, pedig még el sem kezdődött. – roskadt vissza foteljébe a lány.

• Azért ne keseredj el. Majd csak lesz valahogy. És a végén úgyis mi győzünk. – próbált nyugodtságot színlelni a fiú, de ő maga is kételkedett abban, amit mondott.

A lány egy cseppet sem enyhült meg, szilajon tombolt benne tovább a kétségbeesés és a félelem.

• Jó éjszakát! – és faképnél hagyta a ház urát.

Ez az este sem telt másként. Shizun újra úrrá lettek az álmok, és most még intenzívebben élte meg azokat. Testén érezte a történteket. Fülébe rivalltak a sikolyok. Minden érzéke eltelt a rémületes képektől. Sajgott a teste, fájt minden porcikája, de nem menekülhetett. Erős szorítást érzett felkarján és a nevét hallotta. Hirtelen pattantak fel pillái. Kapkodott a levegő után, szemét ide-oda jártatta. Szabadulni próbált a szorításból, ami még mindig testére nehezedett. A rémület teljesen hatalmába kerítette.

• Shizu! Figyelj rám! Most már minden rendben van. Hallod? Ébren vagy. Nézz rám! – Kurama tartotta őt esősen karjaiba. És nem eresztette.

• Hagyj! Eresz! – és mint egy őrült igyekezett kitépni magát a fiú öléből. Öklével ütötte Kurama mellét és tolta el magát tőle.

• Nyugodj már meg! Mindenképpen le akarod verni a tüdőm? – és mint egy szoros zár fogta közre karjaival a karcsú testet.

Hosszú percek teltek el mire a rémület lassan tűnni kezdett és a hisztéria is alább hagyott. És ültek egymás ölében a sötétség nyugtató leplébe burkolózva. Halk sírás szakadt fel Shizu elhalt torkából és Kurama szó nélkül vonta a lány fejét mellkasára.

Egy órába is beletelt mire végképp lehiggadt. Egész teste kimerült volt és súlyos fáradság terült végig rajta. Elméje kiürült, nem akart gondolkodni. Tekintete elgyötörve hullott az éjszakába. A fiú lágyan hámozta ki magát az ölelésből és óvatosan fektette el a szinte élettelen lányt. Hangtalan léptekkel indult az ajtó felé, de Shizu ragadta meg hirtelen a közelebb eső karját.

• Ne hagyj egyedül. – kérlelő szeme szinte világított a puha holdsugárban.

Kurama engedett a lánynak és az ágy mellett álló székbe helyezte magát. Sokáig nézte az idegen alakot, egy percre sem vette róla óvó tekintetét. Figyelte, ahogy légzése nyugodttá és egyenletessé válik és csendes szuszogása nyugtázta álomba merülését.

Másnap Shizu kerülte az embereket, nem akart velük találkozni és talán az egész napot egyedül töltötte volna szobájában, ha a lányok nem törik rá az ajtót.

• Szia!

• Sziasztok – teste és lelke még most sem pihente ki azokat a kegyetlen órákat. Az ágyon ülve gubbasztott és tekintetét a plafonról hirtelen a lányokra süllyesztette. – Mi járatban vagytok? – és egy könnyed mosolyt erőltetett arcára.

• Hát hogy kérdezhetsz ilyet?! Látni akartuk hogy vagy. – aggodalmasan förmedtek Shizura.

• Én már egészen jól vagyok, de biztos, hogy nem csak ezért jöttetek.

• Szerettünk volna megbizonyosodni arról, hogy tényleg mindenrendben van veled, de az is igaz, hogy nem pusztán ezért jöttünk. – lehajtott fejjel kezdett bele Keiko – Elakadtunk és szükségünk lenne a segítségedre.

• Már biztos beszámolt nektek a tegnapiról Kurama, de nektek is meg kell értenetek, hogy nehéz erről beszélni. – szemében megcsillant a fájdalom de nem neheztelt barátaira, amiért felhánytorgatják ezt a kellemetlen emléket. Mélyet sóhajtott és úgy kezdett bele:

• Alig van két napunk és itt lesz. Meg fog ölni mindenkit és nem lesz tekintettel semmire sem. Láttam az a pusztítást, ami végbemegy majd és láttam, ahogy lelkiismeret nélkül gyalázza meg a fiatal nőket és öli meg őket. Magamon éreztem mindazt, amit tett.

- Szerinted sikerülhet megállítanunk? – az elmondott borzalmak nagy hatással voltak a hallgatóságra és rémülettől átitatott hangjuk meg-megremegett.

• Van rá mód, kell hogy legyen rá valami mód…

• És hogy nézett ki? Hátha valamelyik könyv említést tesz róla.

• Hosszú éles karmai vannak és patái. Nem tudom pontosan…

• Na jó azért ez is valami és most siessünk, mert már csak két napunk van. – hajtotta el a lányokat az ágy széléről Botan, hogy minél előbb elkezdhessék a kutatást. Magára hagyták Shizut és belevetették magukat a munkába.

A csapat mindentagja feszülten lapozgatta végig a könyveket, amiket még Koenma hozott segítségül és keresték a szörnyet, akire ráillik a rövidke leírás.

• Én harcos vagyok nem könyvmoly. – Hiei már nagyon unta ez egyáltalán nem neki való feladatot és kelletlenül hajította földre a több ezer éves kötetet.

• Hé! Az egy eredeti óhéber kézirat… Bánhatnál vele finomabban is. – kapott a poros iromány után Koenma majd haragosan fordult el Hieitől. – Ezt a harcot előbb itt kell megnyerned, ahhoz megküzdhess a bestiával. És azt nem mondta, hogy hány ujja is van? – zárta rövidre a vitát, amit még el sem kezdhetett szerencsétlen fiú.

• Hát… azt nem. Miért? Találtál valamit? – de Koenma nem felelhetett Botan kérdésére, mert mindenki meglepetésére megjelent Shizu.

• Öt ujja van. – közölte szárazon.

• Egészen biztos?

• Teljesen… - fordította el törzsét a lány így láthatóvá vált a hátán éktelenkedő mély sérülés. Pontosan öt barázda rajzolódott ki a véres ingjén.

• Uram, Teremtőm! Jól vagy? Gyere ide és mutasd! – Botan aggodalmasan rántott egyet a lányon és gyorsan lenyomta a székre. Meg sem várta mit is mond, azonnal elkezdte tisztogatni az ismeretlen nyomokat.

• Ezeket meg hol a francba szerezted??? - Kuwabara teljesen meghűlt a felszíni sérülésnek nem mondható rovátkák láttán. A többiek is csak csendben figyeltek.

• Ezek az álmok kezdenek elfajulni, és a testemre vetülnek ki. Ez már a valóság és fogytán van az időnk. – kitépte magát Botan kezeiből, és a földre vetette magát. Szó nélkül kezdett kutatni a könyvek megszámlálhatatlan kupacai között és kis idő múlva egy vaskos kötettel a kezében állt fel. Sietve lapozgatta végig majd hirtelen megdermedt és a legközelebbi székre roskadt. – Ő az!

Kezéből kifordult a könyv és tanácstalannak tűnő arcát remegő kezeibe temette. Yukina némán kapott a könyvért és kezdte olvasni a kép alatti magyarázó szöveget.

• A végzetdémona. Öt karmú, patás szörnyeteg. Különösen vérszomjas. Egyes dimenziókban a néphagyomány szerint Ő hozza el a végső pusztulást. Egyetlen ismert fegyver ellene a Fujikage nevezetű, szent vízben megforgatott szabja.

• Akkor most már bizonyos… Tényleg elvesztünk… - megadta magát Koenma a végső kétségbeesésnek és testét a hideg falnak támasztotta.

• Miről beszélsz? Hiszen most olvasta Yukina, hogy van ellene fegyver? – emelte fel hangját Yusuke és értetlen szemekkel meredt főnökére

• Nem érted? A Fujikage már évszázadok óta nem létezik. Elveszett egy harc során. – Nézett hidegen a kérdező szemébe.

Mély csend és némaság követte ezt a szóváltást. Most tudatosult mindenkiben, hogy ez tényleg be fog következni és ők tehetetlenek. Ez a tétlenség gondolata fájóbb és elviselhetetlenebb volt számukra, mintha véres küzdelemben maradtak volna alul a bestiával szemben. A hosszú mélázást Kurama hirtelen megcsendülő hangja foszlatta semmivé.

• Az tény, hogy ebben a dimenzióban eltűnt a kard, de ez nem függvénye annak hogy máshol is így van ez.

• Te most arra célzol, hogy kockáztassuk az életünket azért, hogy megmenthessük a világot? – kérdezte furcsa vigyorral Hiei.

• Igen!

- Valószínűleg maghalunk… és kevés az esély arra, hogy sikerül… Mikor indulunk?

- Holnap. – vágta rá kurtán Kurama, majd a kis csapat újultan lépett ki a házból. Boldogok voltak, hogy egy csepp esélyük azért mégis maradt és nyugodtan tértek haza.

• Most pedig mutasd a hátad! – fordult Shizuhoz Kurama.

• De nincs semmi bajom.

• Ti lányok mindig azt hiszitek, hogy a komoly sérülések percek alatt begyógyulnak. - és ellentmondást nem tűrő hangon lépett a meglepett lány mögé.

Shizu nem szólt semmit, megadóan emelte le vállairól a véres cafatokat és engedte, hogy mint két nappal ezelőtt ő ápolta Kuramát most ő tegye ugyan azt. Hosszú percekig dörzsölte óvatosan a gyenge testet, közben a lány egy hangot sem hallatott. Nyugodtan tűrte, hogy fájó bordáit puhán kezelje a férfi és átengedte magát a gyöngéd kényeztetésnek.

Miután a fiú befejezte a kényes műveletet, magára hagyta az elernyedt Shizut. A lány tudta, hogy egyedül van és hangtalanul indul ki a teraszra. A vaksötét éjszakát csak a csillagok világították meg, szemét pihentette ez az esti homály és nyugodt mozdulatokkal tette le magát a földre. Hátát nekitámasztotta a ház falának és mély lélegzetek kíséretében emelte tekintetét a tiszta égboltra. Tüdejébe szívta az üde levegőt, szinte felfrissült tőle. Előrántott zsebéből egy